Olvass bele a kiadók friss megjelenéseibe! Könyvújdonság-kóstolónk ezúttal Kerecsen Andrea Hiányzó kép című regényéből (Napkút Kiadó) kínál részletet.
Tizedik fejezet
5. jelenet: „Megjöttek már a csigacsináló asszonyok?”
A fiú nekivetkőzött, meztelen felsőtestét látja. Boldog, amikor kitalálja, hogy fog vizet fakasztani a rég elfeledett kútból. Segíteni akar, hasznossá tenni magát a ház körül, hogy egyszer végre a nő is örüljön. Először ki kell tisztítani, magyarázza neki, és oly lelkesedéssel, hogy az asszony elmosolyodik. A fiú a mosolytól megbátorodik, még jobban nekibuzdul, holnap kora reggel itt lesz, ígéri. Ő még aludjon, ne keljen fel miatta. És az asszony most elfeledkezik a vérbükk leveleit átszakító, lángvörös napsugárról. Most a fiú mosolyával és ígéretével a szívében alszik el. Éjjel különös álomra ébred. Egy sötét, ablaktalan házba téved. Csak egy csigalépcső meredezik fölfelé előtte, végig kell mennie a lépcsőfokokon, másképp nem jut ki. Elindul, a széles végén halad, a nyirkos fal mellett, és ahogy a legutolsó fokra lép, a tér kinyílik fölötte: zöldbe borult napfény fogadja és végtelen tágasság. A fiú kacag rá, a kezét nyújtja felé, hogy magához emelje. A nő felébred. Hajnali három múlt. Felkel, a konyhában előkészül. Rég gyúrt már tésztát, idejét sem tudja. Talán még az első időkben, amikor a férje, megjőve a vadászatról, sorra kiterítette a fényes tollú fácánokat a harmatos gyepre. Azokkal még három nap várni kellett, de nem egymással. Negyednap hagyták ott a hitvesi fekhelyt, és míg főtt a levesbe való, ő addig a csigacsináló asszonyok keze alá nyújtotta a tésztát. Irtózat lepi meg. Még van egy hetük, egy hétig még biztos odalesz. Visszatér az ágyba, mostantól csak a virradatot várja, hogy láthassa azt a mélybarna tekintetet, ahogy ránevet. Az ablaka előtt lebzselő, gyenge napfény ébreszti. Megriad, ki tudja, mennyit alhatott. A fiú csendben tesz-vesz, alig várja, hogy a nő előjöjjön, hogy végre láthassa a mosolyát, ahogy fény költözik a szemébe, amikor megpillantja őt. És a nő a szobában hirtelen kapkodásba kezd, majd rájön, hogy ez csak jó lehet, minél később készül el a fiú kedves étele, annál tovább nyújtózik el a nap édesvele. És ahogy van, úgy megy eléje. Forró jóság és remegés, jaj mi lesz ebből…?!
A konyhaablakból nem lát rá, de a mosolya a szívét melengeti. A gyúródeszkára szórt kevés lisztbe gödröt váj, egy tojást hozzáüt a fához, kettéválasztja, a vájatba ejti és összeelegyíti, azután hozzálát a gyúráshoz. Ráhajol a deszkára, jobb lábfejét kicsinykét előre nyújtva lecövekeli magát, majd előre-hátra hintázva gyúrja-gyúrja, görgeti, forgatja, gyúrja, mintha csak a fiú munkában megfáradt testét dömöckölné át. Eközben a széptevő nekivetkőzik. A tésztát most pihentetni kell negyedórácskát. Tétlenül, üres kézzel forgolódik, hamar kancsó vizet ragad magához, egy kis kalácsot tör, vajat halmoz rája és tálcára teszi. A másik megörül, erre várt, a jöttére. A nő egy pillanatra megszégyelli magát, nem tudja, mitévő legyen: várja meg, míg az Édes magába tömi a foszlós kalácsot jó étvággyal, vagy hagyja magára a kút kávájánál. De nem tud elmozdulni. A fiú zabolátlan életerejében gyönyörködik, jól tudja, mindez érette történik.
De vissza a tésztához, újra kell formázni! A levestészta időközben megkeményedett, de nem baj, ezt lesz jó gyúrni, vékonyra nyújtani. És újra formázza. Domborodik, egyenesedik a háta, mellei kerekednek, meg-megremegnek, előre buknak, egymáshoz simulnak – el is válnak, és kerek, aranysárga cipó születik a keze alatt.
Megsimítja, lapogatja, majd a nyújtófával vékonyra cirógatja. Amikor elkészül az aranyló levéltészta, még ujjbegyeivel a széleinél átcsiklandozza. Végül egy éles pengéjű késsel siklik át hosszában-keresztben a tésztán, apró kockákat vágva sorjában. Most már leülhet. Leteríti tiszta konyharuhával a sodrásra várakozókat, nehogy idő előtt kiszáradjanak. A leves lassú tűzön fő, a fiú dolgozik, ideje van a csigacsinálásnak. Előveszi a tenyérnyi csigacsináló-bordát, ráfekteti a kis kockát, cseppet megnyomja, szélről az orsóra sodorja, és egy szempillantás alatt lehúzza. Rövidke, takaros csigák sorakoznak körülötte.
Látja ám félszemmel, látja Támba Pali, hogy mi folyik itt − megérkezett a kútmester, mert a fiú nyíló szerelmével csak nem hordhatja ki az egész kutat, elkél a segítség − lepcses száját asszonya már körbenyalta rajtuk, mikor a finom húsú gyöngyit átadta, de Támba Pali megakasztotta felesége pergő rokkanyelvét, szánja ezt a parlagon hagyott, gyermektelenné lett nőt.
Fülszöveg:
#aképamirevártamegészéletemben – milyen képre várhat egy nő egész életében? Napjaink nagyvárosban élő főhőse kézdublőrként részese lesz egy múlt századi szerelmi történetnek.
A két részre tagolódó kisregényben először Adéllal találkozunk, egy különleges hangulatú finn utazásnak is részesei leszünk, majd egy észak-alföldi falu archaikus, babonás világában kibontakozó szerelem filmkockáit látjuk. A jelen és a filmbeli női történet motívumai, sorskérdései a forgatás során összeérnek, egymás tükörképeivé válnak.
Kerecsen Andrea sodró erejű kisregénye érzéki-érzelmi impressziók, látványból látomássá alakuló képsorok, a tudat szintjére bevillanó álom- és emlékfoszlányok szövedéke.
A Hiányzó kép bebizonyítja: a mitikus világkép ott él minden nő tudatalattijában. És néha egyetlen kép elég ahhoz, hogy mindezt előhívjuk.
Borítókép: Napkút Kiadó
